Hard Rock Magazin | 2009.06.22.
Nagyon készültem erre az estére. A Kisherceg rókájához hasonlóan „ünneplőbe öltöztettem a lelkem” és úgy indultam a Crazy Mama irányába, ahol az utóbbi évek számomra legjobb magyar lemezét szállító Icon készült korongjának bemutatására.
Az est fényét már előre emelte, hogy a bemelegítést a mindig szívesen látott, a Whitesnake dalokat „csendesen” interpretáló Snakebite vállalta….
Megérkezve a szórakozóhelyre, az ismerős arcok köszöntése és a fülledt nyári meleg okán életmentőnek számító korsó sör elfogyasztása után, körülbelül fél 10-kor színpadra lépett a Snakebite. Lőrincz Karcsi és legénysége a már megszokott profizmussal vonultatta fel a kiválóbbnál kiválóbb Whitesnake felvételek akusztikus verzióit. Sokszor láttam már műsorukat, de minden alkalommal képes vagyok rácsodálkozni erre a három – jó értelemben vett – mániákusra. Nem véletlen használom ezt a jelzőt. Aki már valaha hangszert vett a kezébe az tudhatja, hogy a mások által megírt dalok eljátszása az egyik legnehezebb és leg felelősségteljesebb feladat. A probléma alapból az, hogy a közönség óhatatlanul az eredetihez hasonlítja a „feldolgozott” darabot, ezért a muzsikus csak a legritkább esetben tudja megúszni az elmarasztaló kritikát. Jól akkor dönt valaki, ha valamilyen pluszt próbál hozzátenni az alaphoz. Amellett, hogy felidézi a dal hangulatát, a saját egyéniségét, szellemiségét is belecsempészi az előadásba.
A Snakebite legénysége, – hatalmas befektetett munkával – ezt a felfogást képviseli. Úgy formálták át a Whitesnake dalait két akusztikus gitárra és énekre, hogy a régi klasszikusok – hallhatóan a legnagyobb tisztelet és jó értelemben vett alázat gyakorlása mellett – tulajdonképpen új dalokká váltak. Lencsés Balázs és Sziráki László kiváló gitárjátékát és Lőrincz Karcsi felemelő (Coverdale-t még picit sem koppintó) éneklését hallgatva barátaimmal arról beszélgettünk, hogy ez az a zenekar, amelynek lenne keresni valója külföldi – akár fesztivál – színpadokon is. Az olyan dalok Snakebite-os verziói, mint amilyen például a Fool For Your Loving, az Is This Love, a Here I Go Again, a Sailing Ships vagy a Deep Purple-t megidéző Soldier Of Fortune a világ bármelyik pontján megállná a helyét.
A műsor hatalmas sikert aratott, melyet csak megfejelt az elköszönéskor Lőrincz Karcsi által tett gesztus.
A köztudottan Szatai rajongó énekes, – köszönetképpen a meghívásért – belevágott a Hallottalak Sírni Téged című No klasszikusba, mely természetesen osztatlan sikert aratott a közönség soraiban. Eddig is örömmel néztem e három muzsikus varázslatát, de ezek után még lelkesebben követem majd nyomon munkálkodásukat. Icon Kedveltem a No zenekart. Tibi barátom lelkesítő unszolásának (csak az elsőnél volt rá szükség 🙂) köszönhetően néhány koncertjükre el is jutottam. Még ha az általuk képviselt zenei világ nem is volt az, amely a legközelebb állt hozzám, nagyon ki tudtam kapcsolódni bulijaikon. Finom hangulatú nótáiktól mindig egyfajta végtelen nyugalom szállt meg, amely a zilált hétköznapok után bizony nagyon jól jön az ember fiának. Amikor megtudtam, hogy a csapat ismét úgy döntött, nem folytatja tovább, azonnal elkezdtem várni Szatai Gábor következő nagy lépését.
Mivel megszállott zenésznek ismerem, (már megint egy) biztos voltam benne, hogy nincs már messze a „nagy dobás”. Viszont még én is meglepődtem, amikor meghallottam, hogy a- rövid ideig működő – No Problem után a Vilmányi Gábor gitáros által alapított zenekarban folytatja pályafutását. A nagyközönség számára eddig főként pop csapatokból (Manhattan, Exotic) ismert muzsikus úgy döntött, hogy megmutatja a rock színpadokon is van keresni valója.
Az, hogy hozzájuk a magyar dobos szakma „professzora”, a megszámlálhatatlan zenekart maga mögött tudó Donászy Tibor és a No-ból ismert Fukk Attila basszusgitáros csatlakozott, csak fokozta várakozásomat. Az előjelek jók voltak, és amikor megérkezett az album, már biztos voltam benne, hogy új magyar csillag tűnt fel a magyar rockzene mostanában erősen felhős egén.
Így, miután a Snakebite zászlója lekerült a prof. csodaszép dobszerkója elől már szinte teljes extázisban vártam a kezdést. Nem csalódtam! Jókedvűen, lelkesen lépett a deszkákra a négyes. Az arcokon jól látható volt, hogy nagyon várták a találkozást, és hogy mindent el fognak követni, hogy jól érezzük magunkat. Szatai Gábor a tőle már jól ismert eleganciával mixelt őrülettel mozgott a színpadon. Egyéni, mással össze nem hasonlítható hangja minden pillanatban a helyén volt. Gábor azok közé az énekesek közé tartozik, akiknél biztos lehet a hallgató abban, hogy még véletlenül sem fog elcsukló hangot, oda nem illő intonációt hallani. Persze ez még kevés lenne a sikerhez!
Amitől Szatai Gábor a magyar mezőny (sőt, számomra már a nemzetköziben is előkelő helye van) egyik legjobbja az az, hogy a magabiztos hang mögött minden pillanatban ott az EMBER. Előadása közben mindig érzem, hogy ő az, amiről énekel, amit képvisel. Olyan kisugárzása van, aminek – azt gondolom – nem lehet ellenállni!
Számomra a zenekar legnagyobb meglepetése Vilmányi Gábor. Még úgy is az, hogy egy régebbi ismerettség okán tudtam, hogy a „másik Gabi” remek gitáros és nagy rockrajongó. Ezen az estén az is kiderült, hogy nem is akármennyire jó gitáros. A kiváló témák hatalmas lendülettel keltek életre ujjai alatt.
A friss szerzemények, – melyek az ő keze munkáját dicsérik – mellett a nagy No slágerek is új értelmet nyerve, rockosabban, dögösebben, és talán modernebben szólaltak meg. Hibát nála sem lehetett felfedezni, bár bevallom a folyamatos fejrázás közben eszem ágában sem ezeket keresgélni. Fukk Attila basszusozása élmény számba megy. Játékán érezni, hogy rengeteg különféle stílusban működő csapat tagja. Mindvégig a háttérben meghúzódva ízesen, a kliséket kerülve, nem ritkán virtuóz módon pakolta az alap rá eső részét a „szólisták alá”.
A végére hagytam a „padlózat” másik építőjét, Donászy Tibort. Valószínűleg ő az, akinek tevékenységével kapcsolatban lelkesedni már szinte közhely. Mivel a dob az a hangszer, amellyel valamikor személyes kapcsolatot is ápoltam, minden koncerten kiemelt figyelmet szentelek neki és az őt megszólaltató művésznek.
Ezen az estén nagy gondban voltam, mert a figyelmemet négy kiváló muzsikuson kellett megosztanom. Donászy mester külön megnehezítette a dolgomat, mivel játéka láttán és hallatán szinte képtelen voltam a többiekre figyelni. Néha a nézőtér hátuljába „menekültem előle”, mert ott több esélyem volt arra, hogy ne csak egy pontra fókuszáljak. A professzor úr magában foglalja mindazt, amit a rock dobolás. Mindig annyit üt amennyi kell és mindig azt, amit kell. Humorral, végtelen könnyedséggel játszik. A koncerten nyújtott teljesítményét a ráadásban egy egészen parádés dobszólóval fejelte meg, melynek hallatán a nálunk ilyenkor használatos mondás ugrott be, mely szerint „nagy lesz a forgalom holnap a dob szaküzletekben. Nem azért, mert mindenki venni akar, hanem azért, mert mindenki elad. „
A körülbelül másfél órás programban a friss album dalai mellett a No néhány slágere is elhangzott, melyek csúcspontja természetesen a megboldogult zenekar „szmókondövóterje”, a Hallottalak sírni téged volt. Számomra a már lemezen is kedvencemmé vált Törjél a kenyérből és a Semmi nem elég volt, de az egységében kiváló, remekül összeállított program okán felsorolhatnám az összes dalt. Külön öröm volt, hogy a gyönyörű Elmentél messzire című darabbal záruló koncert után a muzsikusok nem rohantak haza, hanem elvegyülve a lelkes rajongók között, boldogan fogadták a gratulációkat.
Az Icon a mai magyar rockszínpadok talán legnagyobb ígérete. Hallani, látni kell őket! Perfekt, világszínvonalú produkció!
